Az egész azzal kezdődött, hogy Kisgonosz (aka Vick) Stahl Judit receptet akart csinálni, én pedig valamit amit találtam a neten azzal, hogy olcsó, és finom kakaós csiga. Smucig zsidó vagyok, szeretem az olcsó dolgokat, hát fogadtam vele, hogy az olcsó finomabb lesz. (A Stahl receptben volt szódabikarbóna, meg tej, meg egyéb luxuscikk, például az első dologról azt hittem eddig, hogy takarításra van. Erről eszembe jut egy Irigy Hónaljmirigy film (?), amiben kifigurázták a Stahl Juditot: Hát igen veszünk egy 15 fürjtojást, ami ugye minden háztartásban van, aztán egy kis kaviárt...)
Szóval fogadtunk, és megegyeztünk, hogy megcsinálja egyikünk a Stahl receptet, én pedig a noname-et. És meglátjuk kinek sikerült jobban.
Itt az enyém:
Olcsó és nagyon finom kakaós csiga recept (hű de hosszú név..)
http://www.serpenyo.hu/recept/olcso_es_nagyon_finom_kakaos_csiga/1386.recept
Szóval az elején szóról szóra ezt a receptet követtem. Aztán hozzáadtam egy bögrényi vizet (jobban szeretem, ha pontosan megmondják miből mennyit, nem csak addigot írnak. Kisgonosz szerint autista vagyok, mert grammra pontosan követem a receptet, és ha akár csak egyel több, akkor kiveszek belőle amíg annyi nem lesz.)
Na itt jöttek a kellemetlenségek. A tészta túl vizes lett, amitől aztán annyira ragadt a kezemen, hogy inkább raktam hozzá lisztet. Ezt addig folytattam amíg nem ragadt (mint utóbb kiderült, túl sokat tettem hozzá...). Ja és mivel nem írták mennyi só kell azt gondoltam a végére hagyom, inkább kivárom, hogy a többi mérhetőt beletegyem. Aztán mikor csavartam fel a tésztát jöttem rá, hogy jééé, nem került bele só. Kisgonosz vigasztalt, hogy nem baj az, felesleges is (na persze, aki a rizst só nélkül szereti az ilyent ne mondjon egy olyannak, aki szerint a kaja azért kell, hogy legyen mit enni a fűszerekhez :) )
Viszont sokkal szebb lett mint az övé. Ízre nem valami jó, elismerem (mint a menza csiga) , de szebb. Az övé meg finomabb. Bár nekem onnan is hiányzott a só. De ha tudnék egyéb fűszert hiányolni, akkor lehet a paprika meg a bors is hiányzott volna nekem belőle. Tényleg milyen a borsos kakaós csiga?
Na szóval itt vannak a képek az enyémről, és aztán átadom a szót kisgonosznak:
Dawe
Bevallom, leplezetlen önbizalommal láttam neki az egésznek: elvégre, nő vagyok, a véremben van a főzőcskzés meg minden. Szoktam otthon is kotyvasztgatni, de többnyire szülői felügyelettel, így Drága Jó Édesanyám többnyire leállít, mielőtt valami baromságot találnék csinálni.
Eleve nem találtam túl szimpatikusnak a receptet, amit Nagygonosz kiszemelt, így az utolsó pillanatban előkaptam a polcról Stahl Judit könyvét (a neve a szememben egyfajta garancia, hogy még a nagyon kezdők sem tudják annyira elrontani, hogy az eredmény ehetetlen legyen). Vitatkoztunk egy kicsit, majd az eredmény a verseny és a blog lett.
Azt hittem, hátránnyal indulok az idegen konyhában, de rá kellett jönnöm valamire: 1) minden nő hasonlóan rendezi be a konyháját; 2) Nagygonosz mellett meg kell oldanom a mindennapos főzést, különben éhenhal.
A receptem egyébként tulajdonképpen egyszerűbb, mint az olcsó verzió, talán a "szódabikarbóna" az ijesztő benne, egyébként minden hozzávalója megtalálható egy valamirevaló konyhában. Ráadásul ez még csak nem is kelt tészta, nekem az élesztővel se kellett bajlódni. Annyi volt a nehezítés, hogy a recept "dán fahéjas csiga", de gondoltam, a tészta nem haragszik meg rám, ha a fahéjat nemes egyszerűséggel kakaóra cserélem.
Míg kettőnk férfiasabbik része a mérleg fölé görnyedt és késheggyel szedett vissza két grammnyi cukrot, én csak a lisztet és vajat mértem le, a joghurtot, a tejet érzés szerint löttyintettem. Összekutyultam a kissé (NAGYON) ragadós tésztát, valahogy kinyújtottam, és remegő kézzel próbáltam rekonstruálni a közkedvelt kakaós-cukros tölteléket. Ismételten az érzéseimre próbáltam hagyatkozni, így utólag visszanézve egy kicsit kevesebb lett.
A feltekeréssel megküzdöttem, de azt hiszem, elégséges osztályzattal, mert emiatt siklott ki a csigám a jó kinézetért folytatott raliban. Mire nagy nehezen a tepsibe ügyeskedtem a ragacsos-kakaós masszát, inkább lehetett kakaós maszatnak nevezni. Szegénykém úgy nézett ki, mintha a szoba túlsó feléből hajigáltam volna a tepsire, majd csukott szemmel megszórtam volna kakaóval.
De ízben felveszi a versenyt szépséges társaival: a tésztája magában is megállja a helyét (muszáj neki, mert a töltelék mennyisége elég szegényes), és tányéron a csúnyasága áthajlik a gusztusosságba. Nekem nagyon ízlett, el is tűnt mind.
A szüleimnek viszek egy-egy példány mindkettőből, és nem mondom el, melyik az enyém, hogy pártatlanok maradjanak. Bár szerintem rá fognak jönni, ismernek: nem vagyok az a cukrász típus, aki képes pepecselni ilyesmivel (úgyis megeszem, akkor meg nem mindegy?).
Képek:
És végül kettő egymás mellett:
